2011. szeptember 30., péntek

w.o.n.d.e.r.

Minden nap rá kell jönnünk, hogy nem vagyunk egyedül, a legrosszabb napokon sem. A világ egy olyan csoda, amelyben kihívás élni, de minden kihívás célja, hogy rájöjjünk az életnek minden pillanatban, igenis van értelme. Ami történik annak oka van, s a tapasztalás útján nyerjük el a választ, ami továbblendít a nehéz napokból. Megérteni, hogy csak kérnünk kell, néha nehezebb, mint csupán kimondani a kérést. Minden akarat, ami megszületik a fejünkben, s amihez szívünk tiszta vágya társul, egyben a Mindenség lelkének hangja, melynek valóra kell válnia. Értünk. Hogy mi boldogok legyünk.

feel and hear the voice of the deep of your soul

és a legújabb:

2011. szeptember 5., hétfő

on a high|way

if u wanna walk on a rope, first, you have to learn, how to walk without fear on the ground
Néha a legveszedelmesebb magasságokban leljük meg önmagunkat, és győzzük le félelmeinket. Hiszen szembe kell néznünk mindazzal, amitől rettegünk, mert ha nem tesszük, az olyan mintha legyőznének bennünket.
A kötéltáncos sikerének kulcsa, az egyensúly, és az hogy sosem néz le, vagy hátra. Sokszor érzem azt hogy az élet is teljesen olyan, mintha egy kötélen sétálnánk. Ahhoz hogy előrejuss, csak magad elé érdemes nézni. Ha lenézel, meglátod az alattad kavargó űrt, a félelmeid mocsárját. Elég egy rossz mozdulat hogy leess. Felmászni pedig mindig nehéz. Bár nem lehetetlen.
Nem tudom hányszor kell leesnem hogy tanuljak a hibáimból, azt viszont tudom, hogy mindig újra meg kell próbálni, akár századjára is. Az élet feladatok sorozata. Mindennek megvan a miértje, az oka, és a célja. Ebben hiszek, és azt gondolom ez így is van rendjén. Felesleges megkérdőjelezni, hogy "miért történik ez velem?". A válasz csak annyi, hogy: azért mert ezt is meg kell élni, ebből is tanulni kell. Minden ami elől menekülsz, egyszer utolérhet, és akkor azt hiszem, a legegyszerűbb szembenézni vele, nem pedig sorozatosan kikerülni. Ha örökös fenntartásokkal állunk a dolgokhoz, annak csak egy eredménye van, az biztos, hogy nehéz lesz meglepetést okoznia az életnek. A fenntartások pedig gátat szabnak annak, hogy bízni tudjunk másokban, és minden jó dolgot észrevegyünk, és megéljünk életünk során. Ha falat építesz magad köré, mert félsz, hogy megbántanak, vagy kihasználnak, azzal csak elvágod magadtól az embereket, és esélyt sem adsz, hogy szeressenek. Aki nem kockáztat, az nem is nyerhet, semmiben.
Nemrég szembetaláltam magam azzal a kérdéssel, hogy változtatnék e valamin az életemben, azokon a dolgokon, amit tettem, vagy ahogy döntöttem. Mindjárt elkezdtem számolgatni, mik lennének azok a dolgok, amit teljesen másképp csinálnék, vagy helyzetek, amiket utólag nézve elkerülnék. Aztán rájöttem, hogy állj. Ennek semmi értelme. Mert a megtörtént dolgok nagy része tett azzá, aki ma vagyok. És ezek nélkül nem látnám át úgy, olyan szemszögből az életet, ahogyan teszem azt most. A rossz dolgok, időszakok, és döntések mind megedzettek. Csak reménykedni tudunk, hogy nehezebb nem jön. Vagy ha jön is, okosabban kezeljük, és éljük meg, mint régen.


hideaway

Felveszed a maszkot minden reggel, hogy azt mutathasd a világnak, minden rendben, hogy ne okozz fájdalmat a szeretteidnek. Ha maszk nélkül lát meg valaki, ha így talál rád sebekkel, talán meggyógyítja, s többé nem lesz szükséged hogy elrejts dolgokat. Mert nem lesznek olyan dolgok amiket el kell rejtened. Szabadon más illata van a levegőnek. Mikor begyógyulnak a sebeid, tisztán látsz, és rájössz, máshol, másnak nagyobb dolgokkal kell megküzdenie. Talán te nem is lennél rá képes. Mások éheznek, nincs hol aludniuk, s nem engedhetik meg azt a luxust, hogy megtervezzék a jövőt, vagy hogy gondtalanságról álmodjanak. Ilyenkor még, az egykor viselt maszk is, furának tűnik. A problémáink eltörpülnek, és rájössz, szerencsés vagy, a nehézségek ellenére is. Azok nélkül élet úgysem létezik. Kősziklák, amelyeken át kell küzdened magad, hogy meglásd a túloldalt. Nőj fel a sziklához, mondd hogy képes vagy. Ha nem teszed, a szikla nagyobbnak fog tűnni, mint te magad, és talán kedved lesz megkerülnöd, nem megmásznod. Egyszerűbb út, nehézségek nélkül. Tanulság nélkül. És ha kikerülöd? Ugyanazzal találkozol majd később, csak talán más formában. 
... 'cause it's a mad world.
listen: Gary Jules - Mad World

2011. augusztus 28., vasárnap

Intuition

A megérzések mélyről, a lelkünk legbelsőbb zugaiból érkeznek. Lelkünk hangjai, amik megoldást súgnak. Ott rontjuk el a dolgokat, hogy elkezdünk rajuk gondolkodni, s ha észérveket nem találunk, amik alátámasztanák a megérzéseket, néha meghátrálunk, mert nem tudunk vakon bízni a belső hangban. Sokszor pedig ott a válasz, s már azelőtt megszületik, hogy mi magunk tudnánk, hiszen a szívünk biztos benne, mi az, ami a legjobb, mi az aminek jönnie kell. Ha nem látom a célt, ahova vezet a kezdő lépés, nehéz elindulni, és kétségek nélkül menni egy ismeretlen úton. Nem baj, ha nem tudom mi vár rám az út során. De a célt szeretném látni halványan, hogy annyira megélhessem az összes lépést, amennyire kell. Láthatatlan kezek indítanak el, és segítenek továbblépni, ha megbotlassz egy kőben, és ezek a kezek húznak előre, boldogságot ígérve. Szokták mondani, hogy nem a cél számít, hanem maga a célhoz vezető út, mert ekkor szerezzük a legtöbb tapasztalatot. Az út maga a lényeg. A tanulási folyamat, nem pedig ami a végén vár. Mi magunk vagyunk boldogságunk kovácsai.
Ha mezítláb indulsz el, elvárások, ítéletek nélkül, nyitottan, talán több sebet kapsz, ám ha ezek a sebek begyógyulnak, s megmaradnak a hegek, életed egészében emlékeztetni fognak arra, mit éltél át, s hogy igenis, túlélted. Ha sosem jársz cipő nélkül, nem is fogod megtudni milyen az, ha megszúr egy kavics. A sebek az élet elengedhetetlen részei, ezek tesznek bennünket ellenállóbbá a jövőben, s ezek által értékelünk majd jobban minden elkövetkezendő dolgot.
A megérzéseink, a lelkünk szavának visszhangjai. Meg kell hallanom, hogy elinduljak az úton, s bíznom kell benne, hogy jó irányba indítanak és terelnek, miközben lépkedem. Cipő nélkül, védtelenül.

2011. augusztus 7., vasárnap

Go to the past 1.

Néha csak úgy kiszabadulnék a valóságból, messzire az otthonomtól, más országba, olykor más időbe. 
Az egyik ilyen tér és idő a 19. század eleji Franciaország. A szalonok és forradalmi csatározások ideje, Napóleon császársága, amely számomra egy régi, és egy új kor kapuja. Már megjelenik a modernebb felfogás az emberek szemléletében, mernek változtatni: amit a forradalom maga is példáz. Természetesen a rossz részét nem szívesen tapasztalnám meg: mennyi ember volt, aki "eltaktikázta magát" és nem a megfelelő politikai oldal mellé állt... és a fejével fizetett vele. Vagy ha túl hangosan hallatta elveit, gyorsan elhallgattatták azok, akik számára ez már kínos volt. Ha túl magasra próbáltál törni, s elvakított a hatalom vágya - ami sokakat magába szippant - gyakran végződött nagy bukással. Legalábbis tettek róla az ellenségek hogy jó nagyot bukj. Bár ez manapság is így van, az emberekben ugyanúgy él minden olyan tulajdonság, ami akkor is elködösítette a szemeket: hatalomvágy, önzőség, pénzéhség... és még sorolhatnám.
Tehát a forradalmi kor rossz oldala, hogy nem tudni mikor törnek rád a lakásodban, királypártiak, vagy újítók? Melyik oldalra állj? Nem tudod kiben bízhatsz meg, és kiben nem, mert mindenki a saját bőrét félti, és menti.
De az érdekesebb, színesebb oldala az amit néha szívesen megtapasztalnék. A nagy párizsi családi "paloták", a város körüli kúriák, fényűzés, a gazdagon bútorozott szalonok. A nők is egyre inkább kezdenek jogokat szerezni, szerepük is nő, nem csak "a családanya" szerep jut nekik, a bátrabbak egyenesen saját házaikban rendeznek esteket. Itt a politika és a felsőbb körök nagyjai gyűltek össze, bár ugye, mint mindig, itt is minden azon múlt, ki hogyan helyezkedik... milyen ismeretségi köre van, kik a bizalmasai.
Megnéznék egy színházi előadást Párizsban, (de inkább a hangulat, mint a színészek játéka miatt..) elmennék egy ilyen zártabb körű estre is, de ha tehetném, mindenképpen Napóleon köreiben mozognék. Szerintem ő lenyűgöző hadvezér, és gondolkodó, tipikusan a "saját korában nem teljesen megértett ember". Legalábbis én úgy gondolom, sokszor nem értették az ő zsenialitását. 
Milyen lehetett Versailles-ban egy verőfényes nap sétálni a 19. században, milyen volt, amikor még inasok és szobalányok lesték uraik és úrnőik minden szavát. Versailles pompája, a megszámlálhatatlanul sok szoba, lakosztály, s mindegyik egyedi, (sokszor aranyozott) jellegzetes bútorokkal, drapériákkal díszítve. Az, hogy ma az ilyen történelmi helyeket megnézhetik az emberek, mintegy múzeumként, a valódi, 19. századi érzést nem hozzák vissza, hiszen azt csak az akkor élő emberek tapasztalták. Ami számukra természetes volt akkor, nekem most egy elérhetetlenül messzi (időben) és mesésnek tűnő kor képe. A tárgyak, épületek, s könyvek, elbeszélések alapján csak elképzelni tudjuk milyen is lehetett akkor élni. Persze azért ilyenkor hálát adok, hogy mennyit fejlődött már a technika, és milyen jó hogy ennyi modern dolog szolgálja a kényelmünket... (:
Mindenesetre egy-két napra kipróbálnám, milyen lehet Párizsban abban a korban, szép ruhákban, madame-ok és urak között sétálni a Szajna parton... hiszen ezt a világot hűen a könyvek, és a filmek sem hozhatják vissza. Sajnos. 
De sebaj, egyszer talán az időgépet is feltalálják, és akkor lehet egy tengerparti nyaralás helyett az időutazós nyaralást választom majd... (:

2011. július 25., hétfő

Sz.e.r.e.t.e.t.


 A világunk szeretetből áll, ezek képezik alapjait, s annyi féle-fajta szeretet-energia ér bennünket létünk során, hogy mindig van olyan új amit meg kell élnünk, meg kell tapasztalnunk.
A szeretet leírhatatlan, leginkább csak hasonlítani lehet dolgokhoz. Mindenki érzi, kell hogy érezze, még azok is akik olyan ridegnek tűnnek kívülről. - Nekik is van szívük, ők is éreznek. Bár rosszul teszik, hogy elrejtik érzéseiket a világ elől. Megannyi vidám pillantásra lelhetnének a világban. -

Körbeölel bennünket, körbeveszi a világot. A Föld legeldugottabb szegletében is ismerik, a világ minden nyelvében megtalálható a szó amely leírja, s naponta több száz millió ember mondja ki. Sokszor azonban nem is kell kimondanunk, szavak nélkül is érezzük. Amikor megszületünk, a szeretetre való képesség velünk születik. Nem kell megtanulni, magasabb szintekről hozzuk magunkkal, s mélyen a lelkünkben él.

Minden nap szeretet vesz körül bennünket. Ez az, ami a lelkünkben  lakozik, ami éltet, s összekapcsol. Ami értelmet ad az életnek, amiért érdemes felkelni reggel, hazajönni este, s megküzdeni a nehézségekkel. A szeretetért feláldozni dolgokat a legnagyobb önzetlenség a Földön. Mik lennénk enélkül az érzés nélkül?
Nem kell megosztani az emberek között, hiszen sokszorozódik, minél több ember van akit szerethetünk, annál több szeretet-energiát adunk, s később kapunk is vissza. Amikor érzed a szeretetet, túlcsordul a szívedben, melegség tölt el, mintha nem férnél el a saját bőrödben a rengeteg energiától. Szeretet nélkül emberi boldogság sem létezhetne, ez az érzés pedig mikor elér, legszívesebben átölelném az egész világot. Ilyenkor az emberi lélek ragyog.
Mindenki máshogy fogadja be az őt érő hullámokat, de aki nem tudja, mit is kezdjen velük, nem értékeli, s nem igazán tudja, hogy adjon másoknak szeretetet, egy idő után nem tudja értékelni az élet dolgait. Megfakul a derűlátása, messzire kerül a boldogságtól. Aki hisz a szeretet erejében, minden rossz pillanatban képes azt a szikrát megtalálni a sötétben, ami kilibbent a jó irányba, és helyrebillenti saját világa egyensúlyát.
Néha túlcsordul a szívemben ez az energia, de sosem lehet túl sok, hiszen mindenkinek lététől fogva szüksége van rá. Éhezhetsz, érhet sok rossz, de a szeretetnek mindig életben kell tartania. A legnagyobb életfeladatunk megérteni és elsajátítani a szeretet nyelvét, és megértetni ezt másokkal. Áthidalja az emberek közötti különbségeket, hiszen szeretetet kapni bárkitől, s adni bárkinek lehet.
Kell hogy szeress, s hogy szeretve légy, hogy boldog lehess, hogy értékeld a lét minden percét. 
(a dallamvilág ami leginkább passzol a hangulathoz most: 

2011. június 28., kedd

Beauties of our colurful life

Az élet olyan színes lehetőségek tárháza, hogy ha minden ilyen lehetőséget és boldogságforrást láthatnánk egy különleges szemüvegen keresztül, mindannyian megdöbbennénk. Minden nap értékes. Még a nehezebbek is. 
Vannak olyan napok, amikor akkora energia van bennünk, hogy az csak így egyszerűen ki tudna törni... határtalan a jókedv, a nevetés. =) Egyéntől függ, hogy ki mit tesz az energiáival, én ilyenkor legszívesebben átölelném a világot, és táncolva szaladnék az utcákon. =) Minden különösebb ok nélkül. (: 
Errefelé, ha az utcán rád mosolyog egy ovis csöppség, az emberek vagy elnéznek más irányba, vagy zavartan lesütik a szemüket és nem mernek visszamosolyogni! Komolyan, ez annyira rossz... Na, én ma visszamosolyogtam egy kislányra a buszon. =) Szép kék szemei voltak. (: 
A boldog energiákat szeretném néha elraktározni a szürkébb napokra, hogy olyankor is melegség töltse meg a lelkemet, de ez elég nehéz. Mindenesetre a legjobb megoldás ha a boldogság összes pillanatát kiélvezzük. De még jobb, ha minden nap boldogságot teremtünk magunknak. (: 
A boldogságnak annyi formája van!
Néha csak annyiban nyilvánul meg, hogy ülsz a megszokott székeden, füleden a fülhallgató, és árad a zene, ami teljesen átjár, a dallam minden apró hangjával. Ez olykor annyi energiát tud felszabadítani az emberben, hogy egyszerre mérhetetlenül boldognak érzi magát. (:
Lehetnek nagy, örömteli események, vagy pici, napi vidám dolgok, nem számít, hiszen ezek mind-mind együttesen szövik boldogságunk hálóját. Amikor "rátör" az emberre egy boldogsághullám, az olyan, mintha az egész lelkünk nevetne, és azok a pillangók, amiket néha a gyomrunkban érzünk, ha boldogok és kellemesen idegesek vagyunk egyszerre, na, azok a pillangók ilyenkor belülről ki akarnak törni. (:
Bármit elérhetünk, amit szeretnénk, az akarat, a gondolat ereje csodákra képes. A boldogság pedig egy olyan dolog, - és a pozitív energia - ami minden pici új impulzus hatására sokszorosára növekszik. Kifogyhatatlan forrása az emberi szív, s életünk apró mozzanatai. Ha egyszer rámosolyogsz a világra, másnap ezer mosoly köszön vissza. A pozitív dominó-elv. (: 

2011. június 23., csütörtök

Secrets are in deep

Ma olvastam egy nagyon jó könyvet, aminek két oldala nagyon megfogott, mintha nem is magába a történetbe illene, hanem egy különálló megállapítás lenne, a mai emberre is kivetítve az, mennyire eltemetjük manapság a spiritualitásra való képességünket, ami már születésünktől kezdve bennünk van. Ahogy öregszünk egyre kevésbé használjuk, és az élet során begyűjtött keserűségek is akadályoznak ebben.
Itt egy részlet az említett könyvből.. :  
(Arthur Japin - Casanova menyasszonya)
"...- Az értelem a tudatunknak csupán a külső burka. Alatt ott vannak az érzelmeink. A szívünk mélyén, ahová senki be nem láthat, tökéletesen hiszünk az érzelmeknek, és mindent tudunk, szavak nélkül is. Ha sohasem kellene kilépnünk a világba, egy pillanatig sem kételkednénk a megérzéseinkben. De kitesszük a lábunkat, és hiúságunk azt diktálja, hogy a belső valónkat megfelelő köntösben kell prezentálnunk a nagyvilág előtt. Átfésüljük a gondolatainkat, és kiegyenesítjük őket. Nem emlékszel? Gyerekként még mindannyian ösztönösen tudtuk, ki lesz jó hozzánk, és ki az, akitől óvakodnunk kell; tudtuk, mit kell tennünk ahhoz, hogy életben maradjunk, hogy megetessenek és szeressenek minket. Hiszem, hogy a tudás, melyre szomjazunk, az összes fontos kérdésre a válasz bennünk él, születésünktől fogva, csak elvesztettük az utat. Sőt a létezésüket is elfelejtjük. Éppen úgy, mint azok, akik évszázadokon át fönt járkáltak, az eltemetett város fölött, és semmit se sejtettek róla. 
Az ösztönös tudás születésünkkor a legerősebb, amikor teljesen rá vagyunk utalva a túlélésért folytatott harcban, mert semmilyen más tudással nem rendelkezünk. Ahogy az ösztönök visszafejlődnek, de sosem tűnnek el teljesen. Csak eltemeti őket az érvek és magyarázatok lavinája, melyre úgy hisszük, szükségünk van, hogy a környező világot megmagyarázzuk magunknak. Olykor, mikor álmodunk, vagy amikor gondolataink elkalandoznak, hirtelen újra felfedezzük őket. A művész inspirációnak nevezi, a hívő kinyilatkoztatásnak. És mi, akik racionálisan akarunk gondolkodni? Talán egyszerűen csak egy képzetnek mondanánk, a megvilágosodás pillanatának, amikor egyszerre előttünk van egy olyan kérdéstöredéknek a megoldása, melyet még fel sem tettünk. Ezek a nem várt képzetek megdöbbentenek minket. Büszkeséggel tölt el minket a tudat, hogy teljesen független individuumok vagyunk, és számításba sem akarjuk venni, hogy valaha talán egy nagy egész részei lehettünk. És akkor még nem is beszéltem azokról a pillanatokról, melyet mindannyian megéltünk már: mikor valaki eszedbe jut, és rögtön utána szembejön az utcán. - ... - Ezek a képzetek úgy hevernek a lábaink előtt, mint a cserepek. Magától értetődő lenne, hogy ezekben a pillanatokban elmélyüljünk, de mégsem tesszük, mert az értelmünk nem engedi, és minden, amit nem tudunk észérvekkel megmagyarázni, félelmet kelt bennünk. Ehelyett felvesszük a cserepet, és zsebre vágjuk annak reményében, hogy egy napon véletlenül majd megint találunk egy darabot, mely hozzá illeszthető. Így tehát a tudásszomjunk elzárja az utat a megérzéseinkhez. Egyre mélyebbre temetjük, az életünk során felgyülemlett tapasztalatok alá, és minél öregebbek leszünk, minél többet tanulunk, annál nehezebb, hogy akár csak egy elsuhanó képet is meglássunk abból, ami valaha oly magától értetődő volt."
Érdemes elgondolkodnunk azon, mennyire igaz ez, és hogy mennyi dolgot rejtegetünk magunkban, a belsőnk szegleteiben amiket félünk elővenni, vagy csak úgy megfeledkeztünk róluk. Az is helytálló, hogy az ember csak azt hiszi el ami kézzel foghatóan bizonyított... Ez van a reneszánsz óta... Holott nem biztos, hogy mindig csak az létezik, amit látunk is.. (: 

2011. június 21., kedd

Regélő kövek

"ha a kövek mesélni tudnának".. sokszor hallottam már ezt, s bármerre jársz is a világban, egy-egy fontos múltbéli esemény színterén, néha te is elgondolkozhatsz azon, "igen, jó is lenne tudni mi is történt valójában ezen a helyen x évvel ezelőtt".
Na dehát a történelem nem "visszatekerhetős műsor" ahogy reklámozzák a TV-ben az újabbnál újabb szolgáltatók... A régmúltat csak az elbeszélésekből, és lejegyzésekből ismerhetjük meg. És mi van akkor, ha épp rossz szemszögből látunk egy eseményt? Sosem tudjuk meg, mi az igazság, vagy a helyes verzió. Ez egy kicsit igazságtalan.. Szívesen megnézném, hogyan harcoltak magyarjaink a törökök ellen vívott várháborúk idején. (Akkor igazán érezték még az emberek azt hogy "magyar vagyok", megvolt az öntudat bennük. Ma ezt már egyre kevesebb helyen látni...)
Milyen lehetett egy igazi, királyi trónterem, vagy dolgozószoba? Persze elbeszélések, festmények alapján ezt mind tudhatjuk, viszont sosem élhettük át, így csak halvány elképzelésünk lehet arról a mérhetetlen pompáról ami ezekben az időkben a kastélyokban megvolt. 
Azt hiszem, ha kaphatnék 3 napot az életben, amikor visszautazhatnék és megnézhetnék három különböző helyet a saját szememmel, a következőek lennének:
az első bizonyosan Napóleon császársága idején Versailles, és Párizs. Szerintem lenyűgöző ez az ember, szerettem volna a saját szememmel látni, hogyan ötli ki a sikeresebbnél sikeresebb hadjáratok terveit (a végsőt leszámítva...), hogyan viselkedik a  körülötte lévőkkel. Számtalan könyvet elolvastam már, mégsem ugyanolyan ez, mintha magam élném át.
A második hely, ahová elmennék, a 15-16. századi Itália, talán Firenze vagy Siena. Annyira lenyűgözőek ezek a kis olasz városkák is Toszkánában. (:  A szűk kis utcák, boltívek, a szorosan egymás mellé épült házak. Firenzében szívesen járnék a Mediciek fénykorában, megnézném hogyan éltek.
A harmadik hely kiválasztása nehéz. Egyrészt vágyom az ókori Egyiptomba, a mesésnek képzelt fáraók életét közelről látni; másrészt vágyom Írországba is, a középkori várak világába, a lovagi kultúra idejébe. (:
Ugye, hogy nem is egyszerű kiválasztani három helyet és időt? Kár, hogy ilyen lehetőségünk nem akad az életben. Én biztosan élnék vele.

Hiszem azt, hogy a világon sok hely van, ahová lelkünktől fogva kötődünk. Ha eljutunk egy-egy ilyen helyre, ahol még azelőtt sosem voltunk, de beugrik az a furcsa gondolat "itt már jártam korábban. de mégsem ebben az életben..". Deja vu... (:

2011. június 10., péntek

Szívszótár

A barátság néha fáj. Amikor harcolnod kell valakiért, amikor meg kell mondanod, hogy ez így nem jó. Az évek során erre rá kellett jönnöm, és arra is, ha nincs más, neked kell közbeszólnod, hogy megakadályozz valami nagyobbat. Inkább mi szenvedjünk egy keveset, minthogy a barátunk másokkal való kapcsolata romoljon meg.
A barátokért harcolni kell. Néha keservesen, néha szavakkal, máskor tettekkel, olykor pedig csönddel. Az élet egyik legjobb leckéje volt számomra, hogy ezt megtanultam, és az egyik legnagyobb érdem, hogy ezt a próbát kiálltam, mert most, ennyi harc után is tudom: megérte, hiszen mindezek után mellettem áll - többek között - egy olyan barát, akivel megküzdöttünk azért, hogy ma élvezhessük a harcok árán megszületett igaz barátságot. Minden baráti kapcsolatban vannak hullámvölgyek, de hiszem, hogy az ilyen ambivalens helyzetek és időszakok nélkül semmilyen emberi kapcsolat nem létezhet igazán, ezek a próbák erősítenek meg bennünket a másikkal kapcsolatos érzéseinkben. Az előbbi példából okulva tudom azt, hogy ha csak kis késztetést érzek is arra "ezt az embert nem szabad futni hagynom", hallgatnom kell a kis belső hangra. Mert ha lemondanék róla, ő is lemondana egy kapocsról, amely segíthet előrébb lépni az életben. Elvégre a barátok többek között azért is állnak mellettünk, hogy segítsenek a nehezebb életszakaszokban. 
A barátok lehetnek az iránytűink az Élet ködében.
Minden barátság más és más, éppen ezért nem lehet összehasonlítani! Különböző személyiségünktől fogva, mindenkivel más a kapcsolatunk: van akivel kitaláljuk egymás gondolatait, s akivel a teljesen ellentétes dolgokat szeretjük, mégis kiegészítjük egymást. Van, aki mellett be nem áll a szánk, de így vagyunk boldogok. Mással, a távolságot áthidaló kapocs erősebbnek bizonyul, mint gondoltuk volna. És akad olyan is aki természetében teljes ellentétpárunk. Ő segít minket azzal, hogy néha meg kell fejtenünk mit gondol - s így fejlődik az emberi megismerésre való képességünk - máskor pedig ő tanul tőlünk, úgy, hogy talán észre sem vesszük.

Az életben szerzett barátaink lelki társaink, és közülük néhányan életeket áthidaló lélekpárjaink. Össze van kötve a sorsunk, s tudat alatt sodródtunk feléjük, hogy minden életben újra rájuk találjunk, s kapcsolatunkat másabb módon éljük meg. Az ilyen emberekkel sokszor megesik az, hogy az egyikünk kitalálja a másik ki nem mondott szavait, s olykor már ösztönösen ráérzünk, mit fognak tenni a következő pillanatban. Mindezek mellett hiszem, hogy lélekpárjaink mellett lelki társaink is lehetnek ugyanolyan jó barátok, csupán az ő esetükben az ösztönös megérzés elmarad, hiszen őket ebben az életünkben ismerjük meg, és kezdünk el kötődni hozzájuk. 
A barátság csodálatos dolog. Sose adjuk fel a lehetőséget, hogy barátokra találjunk. Annyi pluszt adnak az életünkhöz!
Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy mint minden kapcsolatért, a barátságért is harcolni kell, építeni, fejleszteni szükséges, ha azt akarjuk, évek múltán is megmaradjon, és boldogságot adjon. 

A lélekpárjaim miatt érzem azt, hogy igenis helyem van ebben a világban, s nélkülük nagyon elveszett lennék. A velük összekötő láthatatlan, de érezhető kapcson keresztül érzem azt igazán, hogy egyszerre élünk a Földön, s kapcsolódunk az Éghez, karmikus voltunkhoz. Az egyik ilyen lélekpárom Anyu, aki nélkül teljes mértékben elképzelhetetlen az életem. A legvégsőbb értelemben.
Azok az emberek, akikhez egész lelkünkkel kötődünk, teszik teljessé az életünket, hiszen mindannyian a szívünk egy-egy kirakós-darabkáját jelentik. S ha csak egy is közülük elhagy, a szíved már nem lehet teljes egészében, tökéletesen csordultig. De az élet erre is kitalált egy gyógyírt: ha már mindenképpen mennie kell valakinek, kapsz helyette egy új, talán teljesen más kapcsolatot és embert, hogy a dobogó csoda ne fájjon annyira. Egy idő után pedig újra teljesnek érzed magad, hiszen kaptál egy plusz embert, akit elhalmozhatsz a benned rejlő hatalmas szeretettel. Hiszen a szeretet a világ mozgatója, s ha ezt nem tudod, nem élsz igazán.

2011. június 7., kedd

Paulo Coelho - A zarándoklat

"- Mit hallgatsz? - kérdezte kis idő múlva.
- Semmit. A csöndet.
- Bárcsak olyan megvilágosodottak lennénk, hogy hallanánk a csöndet! De csak emberek vagyunk, és még a saját fecsegésünket sem halljuk meg.  (...) Minden meg van írva a zajokban. Az ember múltja, jelene, jövője. Az az ember, aki képtelen hallani, az nem hallja meg az élet tanácsait, amelyeket pedig minden pillanatban kapunk. Csak aki hallja a jelen zaját, az képes biztos döntést hozni."

Azt gondolom a saját lelkünk szavait, hangjait is meg kell tanulnunk meghallani. Ezek segíthetnek bennünket az életutunkon, mindennapjainkban is. Például a megérzések. Nem véletlen, ha rossz előérzetünk támad. Hallgatni kell rá, mert a belsőnk megsúgja ha baj közeleg, és még időben elkerülhetjük.
Ha megértjük önmagunkat, minden részletünket, lelkünk darabjait - hiszen sokszor van úgy, hogy nem feltétlenül tudatosan, hanem ösztönösen cselekszünk - akkor sok más dolgot is meg fogunk érteni, másképp fogjuk látni a világot.
Az Égiek szavait is fontosnak tartom (távol álljon tőlem a vallásos maszlag, ez egy más fajta gondolkodás, de majd erről is írok...). Mert csak úgy tudunk megoldani egy élethelyzetet, feladatot, ha ezeket az üzeneteket, és a saját belsőnk szavait összevetjük, és aszerint cselekszünk. A lélek sok dolognak tudósa. (:

2011. június 6., hétfő

Boldogságos emlékek

Azt szeretem az igazi fényképekben, hogy nem tudnak eltűnni a számítógépedről, nem tudod csak úgy egyszerűen kitörölni őket... Néha olyan jó érzés elővenni a kicsit megkopott, régi képeket, legyenek akár színesek, akár fekete-fehérek. Egy-egy családi eseményt, feledhetetlen nyaralásokat, szülinapokat látok visszaköszönni rajtuk, és olyan melegséggel töltenek el! Még akkor is, ha sokan a képekről már csak az emlékeinkben élnek. Mikor elveszítettük őket, nem gondoltam volna, hogy egyszer sírás nélkül meg tudom nézni a családi fotókat, de az idő segít a lelki gyógyulásban. De most nem a szomorú dolgokról akartam írni...!
Csak egyszerűen eszembe jutott, hogy hol is lehetnek az albumaink, gyorsan megkerestem őket, és megnézegettem. Az első reakció az, hogy "Úristen, hogy néztünk ki?!", a második pedig a jóleső, megnyugtató érzés, hogy ezeket bármikor megnézhetjük, ha megőrizzük őket. Boldogsággal töltött el, ahogy ránéztem az egyik képre: zöldellő, virágzó kertben állunk a nagyszüleimmel, apával, és az unokatesóimmal, és mindenki mosolyog. Az idő megfakítja a képeket, és az emberi emlékeket is. Én, hogy ezt elkerüljem, próbálom lejegyezni azokat a pillanatképeket, amelyek néha - akár sétálva, vagy buszon ülve - bevillannak. Az egyik legkedvesebb emlékem az egyik nagypapámmal kapcsolatban például, hogy mikor kicsi voltam, megengedte, hogy ráálljak a lábára, és végigsétáltunk a folyosón. Vagy amikor a kertből hazafelé jövet a családnak szánt barackok felét nekem adta. Mire hazaértünk alig maradat valakinek. (:
Persze a modern technikában az a nagy előny, hogy ha lefotózol valamit, azonnal látod a fényképezőgép képernyőjén, vagy ugye, a még újabb dolog: a telefonokba beépített spéci kis kamerák, amelyek immár egy középkategóriás digitális gépet is lepipálnak. Jó, hogy bármikor kéznél vannak, ha meg szeretnénk örökíteni egy pillanatot. Ha elmegyünk bulizni, néha olyan képek születnek, hogy az ember csak reggel eszmél rá, hogy "jé, tényleg, itt is jártunk?!". Nyugodtan lehet asszociálni a Másnaposok című filmre...! Aki nem látta még, az nézze meg... mi rengeteget nevettünk rajta. =]
Szeretek mindent megörökíteni magam körül. Nyaralásokon, baráti összejöveteleken, vagy akkor is , ha csak egyszerűen az utcán sétálva meglátok egy szép fát. Tudom, lehet néha már túl sokat kattintgatok, de nem tudom megállni. =) Ha egy hétig nyaralok valahol, de főleg ha külföldön, én körülbelül 2000 képpel jövök haza... Miért is ne? Nem foglal olyan sok helyet, elvégre egy mini sd kártyára ráfér már manapság több ezer kép. Hazaérve pedig néhány év múlva sokkal részletesebben fel tudom idézni az emlékeket, mint más. 
Mindenesetre, a fél órája megtalált boldogságos családi fotót kitettem egy üres képkeretbe, és most a polcomon díszeleg. Ha emlékekre vágyom, majd ránézek, és remélem mindig csak a jó fog eszembe jutni róla. (:

Beyoncé -Halo
a hangulatomhoz :-)
 

Lots of words, lots of worlds

Az olvasás a világ egyik legjobb dolga, - bár az én listámon ez az alkotás után foglal helyet.Történt már meg veletek, hogy nem tudtatok betelni csupán egy könyvvel, és muszáj volt egy másikba is belekezdenetek? Velem ez számtalanszor megesik, van hogy 3-4 könyvet is olvasok egyszerre, de még így is tudom követni őket, hiszen mindegyik egy külön történet, külön eseménysor, más-más szereplőkkel, és helyszínekkel. Egyszer leveszem a polcról a középkori történelmi regényt, egy órával később pedig a misztikusat, és az is lehet, hogy este egy életrajzi regényhez támad kedvem. (:
Ha nagyon megtetszik egy könyv, akkor képtelen vagyok letenni. Nem tudok elszakadni a történettől. Na ez az, amit én a "csúcs könyv"-nek nevezek...
A jó könyv szerintem olyan, amit ha elkezdesz olvasni, egyszerűen beszippant. Elveszted az időérzékedet, és eltűnnek a szemed elől a betűk is, csak a történet pereg a szemed előtt, egymásba fonódó képekként megelevenedve a képzeletedben. Mint egy film, itt csak annyi a különbség, a lényeges különbség, hogy meghagyják a közönségnek a képzelet szabadságát. A könyvbeli leírások segítenek elképzelni egy szereplőt, egy helyszínt, de azt, hogy te hol képzelsz el egy fát, milyen levelekkel, hogy néz ki a pad, amin a szereplők ülnek, ezt mind-mind rajtad múlik. A szereplők arca, a hangjuk, a ruháik részletei, az otthonuk, a szobájuk berendezése. Nekem teljesen mindegy, hogy egy regénynek esetleg előre lehet sejteni a végét, vagy teljesen váratlan a befejezése. Én így is úgy is elolvasom ha megtetszik, és ugyanúgy rajongok érte.
      Vannak szakaszok az ember életében, amikor például komolyabb könyvekre vágyik, és egy "nehéz"-nek mondható drámát is át tud érezni, és van olyan, hogy csak egy lightos, romantikus történetbe szeretne belemélyedni. A jó elbeszélő hagyja, hogy az olvasó fantáziája elkalandozzon, és miután elolvas egy fejezetet, olyan nyitott kérdésekkel találkozik, hogy képtelen legyen abbahagyni az olvasást.
Nagyon szeretem az életrajzi könyveket, azokat, amelyek egy híresebb történelmi személyt mutatnak be, mert szerintem annyira érdekes egy másik oldaláról is megismerni valakit, mint mondjuk úgy, ahogy a történelem könyvekben látja az ember: "harcolt ebben és ebben a csatában, ekkor és ekkor halt meg" . Minél közelebb esik az adott személy élete a mai korhoz, annál élethűbben tudják ábrázolni, hiszen egyre több adatot tudnak felhasználni a bemutatáshoz. Churchillről például sokkal könnyebben tudnak készíteni életrajzi regényt, mint mondjuk Zrínyi Miklósról. Fel tudják kutatni a velük kapcsolatban állt embereket, és Churchill esetében talán még élőket is találnak, akik elmondhatják, milyen volt a személyisége, milyenek voltak a gesztusai, és apró hibái; egy szóval minden olyan dolgot, ami valakit emberré tesz. És valljuk be, szerintem érdekes olyan  részleteket megtudni valakiről, - akit csak úgy ismerünk mint tökéletes hadvezért, politikust, királyt,- hogy mondjuk mindig zokniban aludt, vagy pisztolyt tartott a párnája alatt...
A lejegyzett pontos adatok, esetleg szóban élő történetek, és mások véleménye alapján kaphatunk színesebb képet ezekről a személyekről. Hibáik, szokásaik, pedig mind azt bizonyítják, hogy ők is emberek, akármilyen gazdagok, befolyásosak, vagy híresek voltak is. Imádom a Napóleonról, vagy például VIII. Henrikről írt könyveket. Szerintem utóbbi sosem gondolta volna, hogy az őt követő századokban - kis túlzással - több szó esik arról, hogy 6 felesége volt (akik közül kettőt kivégeztetett), mint hogy megalapította az anglikán egyházat....
      Ha olvasok, az olyan mintha valóban kiszakítanának a mindennapi gondok világából, én is benne lehetnék abban a korban, időben, helyzetben, amiben főhősök, mintha én is látnám, érezném, és tudnám azt, amit ők. Ezzel még egy Imax mozi sem érhet fel...! 
Egy könyvet ha újra elolvasol, sokszor még mélyebb értelmet nyer, mint első olvasásra. (Így vagyok ezzel Paulo Coelho Az alkimista című művével kapcsolatban is. Egyszerűen lenyűgöző. Mindig ad valami újat, akárhányszor veszem is a kezembe.) Persze ez egy filmmel is megtörténhet, de szerintem a könyv egy sokkal nyitottabb lehetőségtár képzelet szempontjából, mint egy film, ahol a rendezők helyetted kitalálják a részelteket, és így elevenítenek meg egy eseménysort.
El sem tudom képzelni, hogy lehet könyvek nélkül élni. Nem tudja mit hagy ki az, aki nem olvas. Az olvasás szeretete persze ki kell, hogy alakuljon bennünk, és ez különösen nehéz dolog, ha figyelembe vesszük, hogy gyerekkorunkban ránk kényszerítik a kötelező olvasmányokat.. Az embernek így nem igazán van lehetősége arra, hogy saját maga ébredjen rá, milyen klassz dolog is belemélyedni egy könyvbe, mert mire eljutna önszántából a könyvespolcig, elmegy a kedve az egésztől, hiszen annyit szenved egy kötelező regény elolvasásával... Emlékszem, nekem >majdnem< annyira nehezemre esett elolvasni a Sinistra körzetet, mint megtanulni 30 emelt töri tételt az érettségire. Persze ezzel nem degradálni akarom a művet, mert esett már meg velem, hogy első olvasásra nagyon nem tetszett, de néhány évvel később elővéve megszerettem egy könyvet. Még a "néhány év" szakaszban vagyok ezzel a könyvvel kapcsolatban...
Nem tudom, ki hogy van vele, de én imádom az antikváriumból beszerzett könyveket is, nem csak az újakat. Különösen szeretem a történelmi témájú, régi időket megelevenítő műveket ütött-kopott, sok évet megélt kiadásban olvasni. Az olyan még "igazibbá" teszi az egészet, és számomra az ilyen régi korokat megelevenítő regényeknél plusz élményt ad az olvasáshoz. Persze azért előszeretettel járom a könyvesboltokat is, néha már szándékosan kell elkerülnöm őket, ha pénzt akarok hagyni a pénztárcámban. Ugyanis tudvalevő, hogy könyvesboltból, én, könyv nélkül kijönni egyszerűen nem tudok. 
Lehet ez egy függőség is, nem tudom, de számomra olyan sok pozitív élményt adnak az élethez, hogy arról lemondani nem tudok. Az életben feltett kérdésekre is választ kapok néha, máskor meg csupán a szórakozás, kikapcsolódás eszközei, mégis mindig örömet okoz, ha megállhatok a könyvespolcom előtt, és válogathatok a rajta sorakozó könyváradatból. Minden kötet szellemi értéket képvisel számomra.
Az egyik legmeghatározóbb könyv az életemben a már említett Coelho-mű: Az alkimista; Annamarie Selinko Desirée és Philippa Gregory Boleyn Annáról szóló könyve, de nagyon mély nyomot hagyott bennem Oravez Imre A hopik könyve című verseskötete, és Gabriel Garcia Marqueztől a Szerelem a kolera idején, és A szerelemről és más démonokról is. 
Rengeteget felsorolhatnék még... Talán majd egy másik alkalommal. (:
Addig is, olvasok egy kicsit így elalvás előtt.  Ma Anya Seton - Katherine című művét kezdtem el... Megyek, belemélyedek a középkori Anglia világába, amikor még nem a nőknek kellett vadászni a pasikra, hanem fordítva... Azért néha jó lenne néhány napra egy másik világba, és korba csöppenni... Olyan szép ruhákat hordtak!! (;

2011. június 5., vasárnap

Misterious sky

Connection. Obviously.
Mióta tudom, hogy a gondolatnak teremtő ereje van, tudatosan gondolok a jó dolgokra, és próbálom nem elfelejteni, hogy a jót be tudom vonzani az életembe. Olyan sokszor segít ez a fajta gondolkodás, hogy az hihetetlen. Persze ez nem azt jelenti, hogy rossz nem történik velem, dehogynem. Ez a tanulási és életfolyamat része. De így sokkal boldogabb lehet az ember, ha megpróbálja a jó dolgokat meglátni, és megélni.
A rossz eseményekben nehéz meglátni a pozitívumot. De mindig törekedni kell rá, mert csak így lehetünk boldogabbak, és csak így lehet elviselni a negatívumokat. Így tanulunk. Hiszem, hogy a boldogság mindenkinek jár, és mindenkinek megadathat, ha igazán akarjuk, és teszünk is érte. Bár sokan nem veszik észre, ha körülöttük már megteremtődtek ennek feltételei, csak tovább hajszolják magukat. Ez bizonyítja, hogy azt is meg kell tanulnunk, hogyan lássuk meg igazából mi vesz bennünket körül a világban, mert csak akkor fogjuk tudni értékelni. (to Masni ;-) )

2011. május 27., péntek

dreams come true

"mindig is tudtam, hogy te nem a valóságban élsz..."
Igaz.. de csak félig.. Persze, bevallom, hogy azért a képzelőerőm az átlagnál szélesebb körű, és a kelleténél többet járok "álomföldön," mint amennyi megszokott. De most fásuljak bele az életbe? Nem jobb elrugaszkodni egy kicsit, amikor minden összesűrűsödik körülöttünk? Én ilyenkor, ha felszállok a buszra hazafelé, csak nézek ki az ablakon, és pörög az agyam. Addig is kivonom magam a gondok forgatagából. Az embernek így is olyan sok megoldásra váró dolga van az életben, hogy olykor már túlságosan elviselhetetlen... Az pedig, hogy mások szerint néha nem túl reálisan bízok a pozitív dolgokban, nem feltétlenül irracionalizmus, csupán optimizmus. =) No de ilyen téren én javíthatatlan vagyok, ez már biztos..
Az álmok, a valódi álmok, viszont számomra nagyon sokat jelentenek. Mindig is azt gondoltam, a lélek és az Ég jelzései számunkra. Sokszor mutatnak utat, ha elakadok az életben, és rengetegszer vetítettek már előre dolgokat, amik később ilyen, vagy olyan formában megvalósultak. Sosem konkrét események, de rám váró élethelyzetek, érzelmek felbukkantak  fel bennük, és ezek a valóságban tényleg bekövetkeztek.
Az én álmaim mindig annyira valóságosak, mintha tényleg átélném őket a való életben is. Mint a filmkockák egymásutánja. 
Nekem az álmok jelentik az egyik legnyíltabb kommunikációs csatornát a fenti világgal és a lelkem rejtettebb zugaival is. Régóta figyelem, hogy mit álmodom, bár van, hogy az ember nem emlékszik pontosan rájuk. A lényeges részeket megpróbálom megragadni, és gyakran van olyan, hogy álmoskönyvet keresek, hogy megértsem jelentésüket. Ugyanakkor tudom, hogy  megfejtésükhöz önmagunk kellünk, nem egy könyv. Külön feladat, hogy magunkra vonatkoztatva megértsük őket.
Ma megjelent az álmaimban egy tornádó, de ez az óriási fajta, amit én rémüldözve nézek olykor a híradókban.
Nem igazán tudtam mire vélni. Az könyv szerint hirtelen váltást jelent az életben, és nagy, új érzelmeket, ami váratlanul ér. Mindenesetre kíváncsian várom, mi lesz ebből a valóságban.


Amikor azt hallom egy mesében, vagy valahol, hogy "az álmok valóra válnak", nekem mindig két dolog jut eszembe: a valódi álmok, amiket megálmodunk alvás közben, és azok az álmok, amelyeket mi képzelünk el, (gyakorlatilag célok) és szeretnénk, hogy megvalósuljanak. Bármelyikről is legyen szó, azt gondolom, igenis valóra válhatnak. A célok, már csak azért is, mert az emberi gondolat teremtőereje határtalan, és a pozitív gondolkodással minden jót bevonzhatunk az életünkbe. (ám ez az ellenkezőjére is igaz)
Az, hogy néha mások szerint megvalósíthatatlanok ezek az álmaink, szerintem nem igaz. Nincs lehetetlen. Nem szabad azt gondolnunk, hogy nekünk csak kis dolgok adathatnak meg az életben. Mert mi nem érdemeljünk meg, vagy mert "olyan nincs hogy minden stimmeljen". Dehogynem. Csak meg kell tanulnunk, hogyan higgyünk magunkban, és azután pedig a céljainkban. Ha ez sikerült, az életben folyamatosan olyan lehetőségekkel és dolgokkal találkozunk majd, ami előrevisz bennünket a végcélhoz. Mielőtt valóban rádöbbennénk, már régen azon az úton járunk, ami a megvalósuláshoz vezet.
Merjünk nagyot álmodni, mert célok nélkül az élet semmit sem ér. "Ne a jót akard, hanem a legjobbat! Megkaphatod!" (Müller Péter) Sok ember tudatában az él, hogy például olyan ember nem létezhet, akinek minden jó az életében: sikeres a munkában, szuper családja van, szerelme, pénze, elég szabadideje. Miért ne lehetne? Ezeket a ki nem mondott gátakat mi építettük, az emberi tudatunk, és ezeket az igaznak vélt dolgokat mi is átvettünk neveltetésünk során, ugyanúgy mint azt, hogy "ne menj át a piroson" vagy hogy "fogadj szót a felnőtteknek".Én azon dolgozom a saját életmben, hogy megtanuljam, az elhatározásoknak nincs határa, megvalósíthatatlan dolog pedig nem létezik. (ilyen téren) Mindez persze nem azt jelenti, hogy azok, akik rengeteg jó dolgot vonzanak be gondolataikkal az életükbe nem részesülnek rosszban. Dehogynem. Ezek a rossz dolgok a tanulási folyamatunk részét képezik.


Álmok nélkül nem élet az élet...

2011. május 21., szombat

it is all the fashion..

ez még az "elmegy" kategória..
Az a fogalom, hogy divatmániás, igenis létezik. Szerintem az is, hogy boltkóros. Elvégre van egy ilyen film is. (És egy regénysorozat is.) Igaz láttam, de csak annyira emlékszem belőle, hogy a filmben kulcsszerepe van egy sálnak.. Amit kinéz magának a lány, és megvesz neki a srác, akibe később beleszeret. (= De lehet rosszul emlékszem...
A "trend"  meg "divat" szavakat manapság mindenre ráaggatják, és szerintem nem mi vásárlók döntjük el, hogy mi a divat, hanem a nagy kifutókon dől el igazán, azok adják a világnak a sablont, ami alapján minden fashion-mániás öltözködik. Én mindig is úgy voltam vele, hogy azt veszem meg ami tetszik, csak azért mert valami divat, nem. Ha nem szeretek bele az adott cipőbe, felsőbe vagy táskába, akkor otthagyom..
Rosszul vagyok például attól, hogy zoknival vesz fel valaki egy szuper cipőt. Ezzel meggyalázni egy Jimmy Choo-t?! Hát láttam már rá példát. Szörnyű.
Néha túl sok az a kép nekem, amit a kifutókon mutatnak. Újabban az utóbbi pár évben a "mindent mindennel"-elv érvényesül a leginkább. Nincsenek szabályok, határok. Na de ezzel a tökéletlenséggel együtt teljes a világ.
A mai retro-imádat igazán kedvez azoknak, akik szeretik a turikat, vagy  akik anyu húsz évvel ezelőtti ruháit találják meg a pincében jól bezsákolva. Hasonló cuccokat lehet kapni méregdrágán a boltokban... Van például egy övem, ami szuperül megállja a helyét, kis világoszöld, apró fehér virágokkal, még anyu egyik ruhájához volt fűzve. Én pedig lenyúltam, amikor kidobta a ruhát.. Mennyit nevettem én azokon szoknyanadrág izéken amiket régen hordtak. Se szoknya se nadrág, nem lehet eldönteni melyik... meg amikor "egybenőtt" a felső a rövidnadrággal.. És tessék. Most ezeket lehet látni a boltokban. (=   Csúcs. Mennyit fordul a világ. Rájöttem, hogy nem kell kidobni semmit, mert egy-két évtized, és ha még jó lesz rám, újra hordható lesz. Visszajön a divatba.
Emlékszem, Mama imádta a magassarkúkat, én meg imádtam járkálni bennük. 4-5 évesen kiosontam az ebédlőasztal mellől, belopóztam a cipősszekrényhez, felvettem őket, és végigsétáltam bennük a folyosón. Mama pedig hagyta, mert megígértem, hogy mindegyiket visszarakom.. Persze annyit kiszedtem, hogy a végén már sosem emlékeztem melyik hol volt eredetileg... Azok a cipők most sokat érnének, és jól jönnének egy-egy ruhámhoz..
Nagyon tetszenek ezek a virágos cuccok mostanság. Olyan aranyosak!
egy csodás Pucci darab tavalyról =)
Nagy-naaagy virágok mindenütt. És még egy bizonyíték, hogy miért nem kell(ett volna) kidobni anyu ruháit: álmaim új netovábbja a színes, mintás hosszú nyári nadrág. Egyszerűen szuper.

Tegnap kinyitottam az egyik magazint, na, mondom, van egy kis időm, belelesek. Megláttam az egyik oldalon egy modell arcát. Á, mondom biztos félrenyomtatták, rossz a  festék. Két oldallal később megint ugyanaz. És rájöttem, hogy  a csaj szimplán csúnya. Tudom, hogy mindenki szép a maga nemében. Hiszek benne. De miért az ilyenek a modellek? Ebben a csajban konkrétan semmi nem volt, amit szépnek lehet nevezni. Ha éjszaka egy aluljáróban találkoztam volna vele lehet elszaladok...

Azt hiszem, ma már nem bárányokat számolgatva alszanak el a lányok, hanem magassarkúkat vesznek számba... Ez a modern világ... (:

Apróságok

Olyan sokszor elgondolkozom azon, hogy mennyire természetesnek veszünk dolgokat az életben. Azt, hogy egészségesek vagyunk, látunk, van családunk, suliba járunk, vagy dolgozunk, TV-t nézhetünk, van net, eszünk-iszunk, vannak barátaink, és tudunk mit felvenni.
Viszont ez nem mindenkinek természetes, sokaknak kiváltság. Amikor ez eszembe jut, mindig hálát adok az Égnek, hogy látok, járok, és hogy van egy szerető családom, barátaim. Mindenkinek mást jelent a boldogság. Sokat hallom, hogy egy afrikai kisgyerek, aki soha nem látott még igazi téglaházat, pizzát, nem tudja mi az a kórház, vagy a Lego, sokkal boldogabb tud lenni, mint egy európai vagy más, fejlett országban élő ember. Náluk nagy öröm az, ha tiszta vizet ihatnak, húst ehetnek, vagy egészségben élhetnek. Egyszer, még a gimiben feladatként kaptunk egy házidolgozatot, és emlékszem, valahogy a segélyszervezetekre esett a választásom. Akkor tudatosult csak igazán bennem, mekkora szegénység is van a világ bizonyos részein, amikor mélyebben beleástam magam a témába. Sokan nem szeretnek, vagy nem mernek ebbe belegondolni. Bennem néha bűntudatot kelt, hogy puha ágyban alhatok; nemhogy csapvizet, de ásványvizet iszom, van parfüm, hajvasaló, meg még szalámi is itthon, szerencsétlenek meg örülnek ha lisztet látnak. Tavaly megfordult bennem valami, és egyszer csak azt éreztem, valahogy, ha picit is, de nekem is tennem kell valamit azokért, akiknek segítség kell. Az egyik nap álltam a boltban, és megláttam egy ilyen kis dobozkát a pénztárnál, amibe pénzt gyűjtenek betegeknek stb. Már nem emlékszem mire gyűjtöttek, de beledobáltam pár forintot. És olyan jó érzés volt. Azóta, ha meglátok egy ilyet, bedobok mindig egy kis pénzt. Ami bosszantó, hogy valaki ezzel visszaél. Volt egy nagyon rossz élményem ezzel kapcsolatban. Karácsony körül gyűjtöttek adományt az egyik bevásárlóközpont előtt a belvárosban, és megállítottak engem is. Nagyon fura volt az egész, nem is akartam pénzt adni, mert nem bízom az ilyenekben. De mégis adtam. Aztán mikor mindent végiggondoltam, hogy hogy is volt ez az egész, megvilágosodtam és rájöttem, hogy jól becsaptak. Igaz csak 500 Ft-ról volt szó, de én komolyan sírva fakadtam, felnőtthöz méltatlanul.. Nem a pénz miatt. Hanem azért, mert megsajnáltam azokat a betegeket, akikért "elvileg" gyűjtöttek ezek az alakok, és akikkel azt hittem, én jót teszek. Milyen jó lett volna valóban rajtuk segíteni, nem ezeket a senkiket gazdagítani. De tanultam belőle.. Minden hibából tanulni kell. Azóta csak olyan helyre adakozom, amiről tudom, hogy biztosan eljuttatják azokhoz, akik rászorulnak.
Ha egyszer befolyásos ember leszek, és lesz annyi pénzem, amire már nem lesz feltétlenül szükségem, biztosan segíteni fogok más embereken. Magyarokon, külföldieken, mindegy, de segíteni fogok.
Ezért gondolom azt, hogy mindent meg kell becsülni az életben. Én igyekszem így élni, mert szerintem ez nagyon fontos.
 
Vannak napok, amikor az embernek abszolút SEMMI nem sikerül. Ilyenkor én csak annak örülök, hogy vége van. Úgyhogy én most örülök... Annyira jó lenne, ha lenne egy igazi négylevelű lóherém. Akkor lehet jobban megtalálna a szerencse, nem?

De ilyenkor rájövök, hogy mi már önmagunkban szerencsések vagyunk, csak nem vesszük észre... (:

2011. május 19., csütörtök

Born of a bubble

A nagy képzelőerejű emberek ritkán unatkoznak. Néha viszont ez a képzelőerő az oka annak, hogy nehéz visszatalálnom az igazi világba. Mindenesetre szerintem egy TV-csatornának sincs olyan jó műsora, mint az emberi képzeltnek. =)
Nincs olyan ember akinek ne lenne véleménye, bármilyen témáról is legyen szó. Ebből következik, hogy nekem is van véleményem, mindenről, és azt hiszem ez lesz az, amit majd megosztok azokkal, akik olvassák ezt a blogot. Mindig is azt gondoltam, hogy ha az írásoddal legalább egy embert sikerül elgondolkodtatnod ezen a világon, már megérte szavakba önteni a gondolataidat, úgyhogy továbbra is ez a célom, itt is.
"Kiskanálban" annyit mondanék az én világomról, amelyet meg szeretnék itt osztani Veletek, hogy milliónyi eleme van, akár egy végtelen darabból álló puzzle-nek, mégis a legfontosabb dolgok, amelyek az életben érdekelnek a művészethez kötődnek: a könyvekhez, a fényképekhez, a zenéhez, a divathoz. Mindegyiket imádom, úgyhogy, ha megkérdeznék mi lehetnék, ha bármilyen munkáért ugyanannyit fizetnének, nehezen tudnék egyet választani. Író, stylist, építész, fényképész, újságíró, cukrász (: ? Azt hiszem mindegyik iránt megvan bennem a vágy, némelyikhez remélem a tehetség is, hogy valóra váljon. A választások nehezek az életben. Legszívesebben egyik nap az egyik, másik nap a másik munkát próbálnám ki. De mindennel így van ez, ami velem kapcsolatos. Kiválasztani mit vegyek fel aznap? : fél óra. Kiválasztani a könyvesboltban egy könyvet?: 40 perc. Kitalálni hogy mi lenne a legjobb választás az életutamra nézve? Ahhoz egy évtized is kevés.
Minden naphoz, érzéshez kötődik egy zene, bár ugyanaz a dal akár teljesen ellentétes dolgokat is jelenthet két embernek. Ennek ellenére megpróbálom átadni nekem milyen élethelyzet kapcsán fontos egy-egy zene, vagy akár fénykép. (=
Imádok olvasni. "A világ legjobb dolgai" listán nálam abszolút benne van az első tízben. Ez mindig akkora öröm nekem, hogy azt el sem tudom mondani. Olyan jó dolog. Legszívesebben megvennék egy egész könyvtárat.
Azt hiszem, mára ennyi, néha, de nagyon ritkán a fáradtság azért határt szab a képzelőerőmnek, de az sem baj, mert akkor alszom, és az álmokat legalább annyira szeretem mint a könyveket, vagy a zenét. =) Sok dologra választ kaphatunk, ha figyeljük az álmainkat. Úgyhogy ideje eltáncolni a "tollasbálba." ;-)