2011. május 21., szombat

Apróságok

Olyan sokszor elgondolkozom azon, hogy mennyire természetesnek veszünk dolgokat az életben. Azt, hogy egészségesek vagyunk, látunk, van családunk, suliba járunk, vagy dolgozunk, TV-t nézhetünk, van net, eszünk-iszunk, vannak barátaink, és tudunk mit felvenni.
Viszont ez nem mindenkinek természetes, sokaknak kiváltság. Amikor ez eszembe jut, mindig hálát adok az Égnek, hogy látok, járok, és hogy van egy szerető családom, barátaim. Mindenkinek mást jelent a boldogság. Sokat hallom, hogy egy afrikai kisgyerek, aki soha nem látott még igazi téglaházat, pizzát, nem tudja mi az a kórház, vagy a Lego, sokkal boldogabb tud lenni, mint egy európai vagy más, fejlett országban élő ember. Náluk nagy öröm az, ha tiszta vizet ihatnak, húst ehetnek, vagy egészségben élhetnek. Egyszer, még a gimiben feladatként kaptunk egy házidolgozatot, és emlékszem, valahogy a segélyszervezetekre esett a választásom. Akkor tudatosult csak igazán bennem, mekkora szegénység is van a világ bizonyos részein, amikor mélyebben beleástam magam a témába. Sokan nem szeretnek, vagy nem mernek ebbe belegondolni. Bennem néha bűntudatot kelt, hogy puha ágyban alhatok; nemhogy csapvizet, de ásványvizet iszom, van parfüm, hajvasaló, meg még szalámi is itthon, szerencsétlenek meg örülnek ha lisztet látnak. Tavaly megfordult bennem valami, és egyszer csak azt éreztem, valahogy, ha picit is, de nekem is tennem kell valamit azokért, akiknek segítség kell. Az egyik nap álltam a boltban, és megláttam egy ilyen kis dobozkát a pénztárnál, amibe pénzt gyűjtenek betegeknek stb. Már nem emlékszem mire gyűjtöttek, de beledobáltam pár forintot. És olyan jó érzés volt. Azóta, ha meglátok egy ilyet, bedobok mindig egy kis pénzt. Ami bosszantó, hogy valaki ezzel visszaél. Volt egy nagyon rossz élményem ezzel kapcsolatban. Karácsony körül gyűjtöttek adományt az egyik bevásárlóközpont előtt a belvárosban, és megállítottak engem is. Nagyon fura volt az egész, nem is akartam pénzt adni, mert nem bízom az ilyenekben. De mégis adtam. Aztán mikor mindent végiggondoltam, hogy hogy is volt ez az egész, megvilágosodtam és rájöttem, hogy jól becsaptak. Igaz csak 500 Ft-ról volt szó, de én komolyan sírva fakadtam, felnőtthöz méltatlanul.. Nem a pénz miatt. Hanem azért, mert megsajnáltam azokat a betegeket, akikért "elvileg" gyűjtöttek ezek az alakok, és akikkel azt hittem, én jót teszek. Milyen jó lett volna valóban rajtuk segíteni, nem ezeket a senkiket gazdagítani. De tanultam belőle.. Minden hibából tanulni kell. Azóta csak olyan helyre adakozom, amiről tudom, hogy biztosan eljuttatják azokhoz, akik rászorulnak.
Ha egyszer befolyásos ember leszek, és lesz annyi pénzem, amire már nem lesz feltétlenül szükségem, biztosan segíteni fogok más embereken. Magyarokon, külföldieken, mindegy, de segíteni fogok.
Ezért gondolom azt, hogy mindent meg kell becsülni az életben. Én igyekszem így élni, mert szerintem ez nagyon fontos.
 
Vannak napok, amikor az embernek abszolút SEMMI nem sikerül. Ilyenkor én csak annak örülök, hogy vége van. Úgyhogy én most örülök... Annyira jó lenne, ha lenne egy igazi négylevelű lóherém. Akkor lehet jobban megtalálna a szerencse, nem?

De ilyenkor rájövök, hogy mi már önmagunkban szerencsések vagyunk, csak nem vesszük észre... (:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése