2011. június 28., kedd

Beauties of our colurful life

Az élet olyan színes lehetőségek tárháza, hogy ha minden ilyen lehetőséget és boldogságforrást láthatnánk egy különleges szemüvegen keresztül, mindannyian megdöbbennénk. Minden nap értékes. Még a nehezebbek is. 
Vannak olyan napok, amikor akkora energia van bennünk, hogy az csak így egyszerűen ki tudna törni... határtalan a jókedv, a nevetés. =) Egyéntől függ, hogy ki mit tesz az energiáival, én ilyenkor legszívesebben átölelném a világot, és táncolva szaladnék az utcákon. =) Minden különösebb ok nélkül. (: 
Errefelé, ha az utcán rád mosolyog egy ovis csöppség, az emberek vagy elnéznek más irányba, vagy zavartan lesütik a szemüket és nem mernek visszamosolyogni! Komolyan, ez annyira rossz... Na, én ma visszamosolyogtam egy kislányra a buszon. =) Szép kék szemei voltak. (: 
A boldog energiákat szeretném néha elraktározni a szürkébb napokra, hogy olyankor is melegség töltse meg a lelkemet, de ez elég nehéz. Mindenesetre a legjobb megoldás ha a boldogság összes pillanatát kiélvezzük. De még jobb, ha minden nap boldogságot teremtünk magunknak. (: 
A boldogságnak annyi formája van!
Néha csak annyiban nyilvánul meg, hogy ülsz a megszokott székeden, füleden a fülhallgató, és árad a zene, ami teljesen átjár, a dallam minden apró hangjával. Ez olykor annyi energiát tud felszabadítani az emberben, hogy egyszerre mérhetetlenül boldognak érzi magát. (:
Lehetnek nagy, örömteli események, vagy pici, napi vidám dolgok, nem számít, hiszen ezek mind-mind együttesen szövik boldogságunk hálóját. Amikor "rátör" az emberre egy boldogsághullám, az olyan, mintha az egész lelkünk nevetne, és azok a pillangók, amiket néha a gyomrunkban érzünk, ha boldogok és kellemesen idegesek vagyunk egyszerre, na, azok a pillangók ilyenkor belülről ki akarnak törni. (:
Bármit elérhetünk, amit szeretnénk, az akarat, a gondolat ereje csodákra képes. A boldogság pedig egy olyan dolog, - és a pozitív energia - ami minden pici új impulzus hatására sokszorosára növekszik. Kifogyhatatlan forrása az emberi szív, s életünk apró mozzanatai. Ha egyszer rámosolyogsz a világra, másnap ezer mosoly köszön vissza. A pozitív dominó-elv. (: 

2011. június 23., csütörtök

Secrets are in deep

Ma olvastam egy nagyon jó könyvet, aminek két oldala nagyon megfogott, mintha nem is magába a történetbe illene, hanem egy különálló megállapítás lenne, a mai emberre is kivetítve az, mennyire eltemetjük manapság a spiritualitásra való képességünket, ami már születésünktől kezdve bennünk van. Ahogy öregszünk egyre kevésbé használjuk, és az élet során begyűjtött keserűségek is akadályoznak ebben.
Itt egy részlet az említett könyvből.. :  
(Arthur Japin - Casanova menyasszonya)
"...- Az értelem a tudatunknak csupán a külső burka. Alatt ott vannak az érzelmeink. A szívünk mélyén, ahová senki be nem láthat, tökéletesen hiszünk az érzelmeknek, és mindent tudunk, szavak nélkül is. Ha sohasem kellene kilépnünk a világba, egy pillanatig sem kételkednénk a megérzéseinkben. De kitesszük a lábunkat, és hiúságunk azt diktálja, hogy a belső valónkat megfelelő köntösben kell prezentálnunk a nagyvilág előtt. Átfésüljük a gondolatainkat, és kiegyenesítjük őket. Nem emlékszel? Gyerekként még mindannyian ösztönösen tudtuk, ki lesz jó hozzánk, és ki az, akitől óvakodnunk kell; tudtuk, mit kell tennünk ahhoz, hogy életben maradjunk, hogy megetessenek és szeressenek minket. Hiszem, hogy a tudás, melyre szomjazunk, az összes fontos kérdésre a válasz bennünk él, születésünktől fogva, csak elvesztettük az utat. Sőt a létezésüket is elfelejtjük. Éppen úgy, mint azok, akik évszázadokon át fönt járkáltak, az eltemetett város fölött, és semmit se sejtettek róla. 
Az ösztönös tudás születésünkkor a legerősebb, amikor teljesen rá vagyunk utalva a túlélésért folytatott harcban, mert semmilyen más tudással nem rendelkezünk. Ahogy az ösztönök visszafejlődnek, de sosem tűnnek el teljesen. Csak eltemeti őket az érvek és magyarázatok lavinája, melyre úgy hisszük, szükségünk van, hogy a környező világot megmagyarázzuk magunknak. Olykor, mikor álmodunk, vagy amikor gondolataink elkalandoznak, hirtelen újra felfedezzük őket. A művész inspirációnak nevezi, a hívő kinyilatkoztatásnak. És mi, akik racionálisan akarunk gondolkodni? Talán egyszerűen csak egy képzetnek mondanánk, a megvilágosodás pillanatának, amikor egyszerre előttünk van egy olyan kérdéstöredéknek a megoldása, melyet még fel sem tettünk. Ezek a nem várt képzetek megdöbbentenek minket. Büszkeséggel tölt el minket a tudat, hogy teljesen független individuumok vagyunk, és számításba sem akarjuk venni, hogy valaha talán egy nagy egész részei lehettünk. És akkor még nem is beszéltem azokról a pillanatokról, melyet mindannyian megéltünk már: mikor valaki eszedbe jut, és rögtön utána szembejön az utcán. - ... - Ezek a képzetek úgy hevernek a lábaink előtt, mint a cserepek. Magától értetődő lenne, hogy ezekben a pillanatokban elmélyüljünk, de mégsem tesszük, mert az értelmünk nem engedi, és minden, amit nem tudunk észérvekkel megmagyarázni, félelmet kelt bennünk. Ehelyett felvesszük a cserepet, és zsebre vágjuk annak reményében, hogy egy napon véletlenül majd megint találunk egy darabot, mely hozzá illeszthető. Így tehát a tudásszomjunk elzárja az utat a megérzéseinkhez. Egyre mélyebbre temetjük, az életünk során felgyülemlett tapasztalatok alá, és minél öregebbek leszünk, minél többet tanulunk, annál nehezebb, hogy akár csak egy elsuhanó képet is meglássunk abból, ami valaha oly magától értetődő volt."
Érdemes elgondolkodnunk azon, mennyire igaz ez, és hogy mennyi dolgot rejtegetünk magunkban, a belsőnk szegleteiben amiket félünk elővenni, vagy csak úgy megfeledkeztünk róluk. Az is helytálló, hogy az ember csak azt hiszi el ami kézzel foghatóan bizonyított... Ez van a reneszánsz óta... Holott nem biztos, hogy mindig csak az létezik, amit látunk is.. (: 

2011. június 21., kedd

Regélő kövek

"ha a kövek mesélni tudnának".. sokszor hallottam már ezt, s bármerre jársz is a világban, egy-egy fontos múltbéli esemény színterén, néha te is elgondolkozhatsz azon, "igen, jó is lenne tudni mi is történt valójában ezen a helyen x évvel ezelőtt".
Na dehát a történelem nem "visszatekerhetős műsor" ahogy reklámozzák a TV-ben az újabbnál újabb szolgáltatók... A régmúltat csak az elbeszélésekből, és lejegyzésekből ismerhetjük meg. És mi van akkor, ha épp rossz szemszögből látunk egy eseményt? Sosem tudjuk meg, mi az igazság, vagy a helyes verzió. Ez egy kicsit igazságtalan.. Szívesen megnézném, hogyan harcoltak magyarjaink a törökök ellen vívott várháborúk idején. (Akkor igazán érezték még az emberek azt hogy "magyar vagyok", megvolt az öntudat bennük. Ma ezt már egyre kevesebb helyen látni...)
Milyen lehetett egy igazi, királyi trónterem, vagy dolgozószoba? Persze elbeszélések, festmények alapján ezt mind tudhatjuk, viszont sosem élhettük át, így csak halvány elképzelésünk lehet arról a mérhetetlen pompáról ami ezekben az időkben a kastélyokban megvolt. 
Azt hiszem, ha kaphatnék 3 napot az életben, amikor visszautazhatnék és megnézhetnék három különböző helyet a saját szememmel, a következőek lennének:
az első bizonyosan Napóleon császársága idején Versailles, és Párizs. Szerintem lenyűgöző ez az ember, szerettem volna a saját szememmel látni, hogyan ötli ki a sikeresebbnél sikeresebb hadjáratok terveit (a végsőt leszámítva...), hogyan viselkedik a  körülötte lévőkkel. Számtalan könyvet elolvastam már, mégsem ugyanolyan ez, mintha magam élném át.
A második hely, ahová elmennék, a 15-16. századi Itália, talán Firenze vagy Siena. Annyira lenyűgözőek ezek a kis olasz városkák is Toszkánában. (:  A szűk kis utcák, boltívek, a szorosan egymás mellé épült házak. Firenzében szívesen járnék a Mediciek fénykorában, megnézném hogyan éltek.
A harmadik hely kiválasztása nehéz. Egyrészt vágyom az ókori Egyiptomba, a mesésnek képzelt fáraók életét közelről látni; másrészt vágyom Írországba is, a középkori várak világába, a lovagi kultúra idejébe. (:
Ugye, hogy nem is egyszerű kiválasztani három helyet és időt? Kár, hogy ilyen lehetőségünk nem akad az életben. Én biztosan élnék vele.

Hiszem azt, hogy a világon sok hely van, ahová lelkünktől fogva kötődünk. Ha eljutunk egy-egy ilyen helyre, ahol még azelőtt sosem voltunk, de beugrik az a furcsa gondolat "itt már jártam korábban. de mégsem ebben az életben..". Deja vu... (:

2011. június 10., péntek

Szívszótár

A barátság néha fáj. Amikor harcolnod kell valakiért, amikor meg kell mondanod, hogy ez így nem jó. Az évek során erre rá kellett jönnöm, és arra is, ha nincs más, neked kell közbeszólnod, hogy megakadályozz valami nagyobbat. Inkább mi szenvedjünk egy keveset, minthogy a barátunk másokkal való kapcsolata romoljon meg.
A barátokért harcolni kell. Néha keservesen, néha szavakkal, máskor tettekkel, olykor pedig csönddel. Az élet egyik legjobb leckéje volt számomra, hogy ezt megtanultam, és az egyik legnagyobb érdem, hogy ezt a próbát kiálltam, mert most, ennyi harc után is tudom: megérte, hiszen mindezek után mellettem áll - többek között - egy olyan barát, akivel megküzdöttünk azért, hogy ma élvezhessük a harcok árán megszületett igaz barátságot. Minden baráti kapcsolatban vannak hullámvölgyek, de hiszem, hogy az ilyen ambivalens helyzetek és időszakok nélkül semmilyen emberi kapcsolat nem létezhet igazán, ezek a próbák erősítenek meg bennünket a másikkal kapcsolatos érzéseinkben. Az előbbi példából okulva tudom azt, hogy ha csak kis késztetést érzek is arra "ezt az embert nem szabad futni hagynom", hallgatnom kell a kis belső hangra. Mert ha lemondanék róla, ő is lemondana egy kapocsról, amely segíthet előrébb lépni az életben. Elvégre a barátok többek között azért is állnak mellettünk, hogy segítsenek a nehezebb életszakaszokban. 
A barátok lehetnek az iránytűink az Élet ködében.
Minden barátság más és más, éppen ezért nem lehet összehasonlítani! Különböző személyiségünktől fogva, mindenkivel más a kapcsolatunk: van akivel kitaláljuk egymás gondolatait, s akivel a teljesen ellentétes dolgokat szeretjük, mégis kiegészítjük egymást. Van, aki mellett be nem áll a szánk, de így vagyunk boldogok. Mással, a távolságot áthidaló kapocs erősebbnek bizonyul, mint gondoltuk volna. És akad olyan is aki természetében teljes ellentétpárunk. Ő segít minket azzal, hogy néha meg kell fejtenünk mit gondol - s így fejlődik az emberi megismerésre való képességünk - máskor pedig ő tanul tőlünk, úgy, hogy talán észre sem vesszük.

Az életben szerzett barátaink lelki társaink, és közülük néhányan életeket áthidaló lélekpárjaink. Össze van kötve a sorsunk, s tudat alatt sodródtunk feléjük, hogy minden életben újra rájuk találjunk, s kapcsolatunkat másabb módon éljük meg. Az ilyen emberekkel sokszor megesik az, hogy az egyikünk kitalálja a másik ki nem mondott szavait, s olykor már ösztönösen ráérzünk, mit fognak tenni a következő pillanatban. Mindezek mellett hiszem, hogy lélekpárjaink mellett lelki társaink is lehetnek ugyanolyan jó barátok, csupán az ő esetükben az ösztönös megérzés elmarad, hiszen őket ebben az életünkben ismerjük meg, és kezdünk el kötődni hozzájuk. 
A barátság csodálatos dolog. Sose adjuk fel a lehetőséget, hogy barátokra találjunk. Annyi pluszt adnak az életünkhöz!
Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy mint minden kapcsolatért, a barátságért is harcolni kell, építeni, fejleszteni szükséges, ha azt akarjuk, évek múltán is megmaradjon, és boldogságot adjon. 

A lélekpárjaim miatt érzem azt, hogy igenis helyem van ebben a világban, s nélkülük nagyon elveszett lennék. A velük összekötő láthatatlan, de érezhető kapcson keresztül érzem azt igazán, hogy egyszerre élünk a Földön, s kapcsolódunk az Éghez, karmikus voltunkhoz. Az egyik ilyen lélekpárom Anyu, aki nélkül teljes mértékben elképzelhetetlen az életem. A legvégsőbb értelemben.
Azok az emberek, akikhez egész lelkünkkel kötődünk, teszik teljessé az életünket, hiszen mindannyian a szívünk egy-egy kirakós-darabkáját jelentik. S ha csak egy is közülük elhagy, a szíved már nem lehet teljes egészében, tökéletesen csordultig. De az élet erre is kitalált egy gyógyírt: ha már mindenképpen mennie kell valakinek, kapsz helyette egy új, talán teljesen más kapcsolatot és embert, hogy a dobogó csoda ne fájjon annyira. Egy idő után pedig újra teljesnek érzed magad, hiszen kaptál egy plusz embert, akit elhalmozhatsz a benned rejlő hatalmas szeretettel. Hiszen a szeretet a világ mozgatója, s ha ezt nem tudod, nem élsz igazán.

2011. június 7., kedd

Paulo Coelho - A zarándoklat

"- Mit hallgatsz? - kérdezte kis idő múlva.
- Semmit. A csöndet.
- Bárcsak olyan megvilágosodottak lennénk, hogy hallanánk a csöndet! De csak emberek vagyunk, és még a saját fecsegésünket sem halljuk meg.  (...) Minden meg van írva a zajokban. Az ember múltja, jelene, jövője. Az az ember, aki képtelen hallani, az nem hallja meg az élet tanácsait, amelyeket pedig minden pillanatban kapunk. Csak aki hallja a jelen zaját, az képes biztos döntést hozni."

Azt gondolom a saját lelkünk szavait, hangjait is meg kell tanulnunk meghallani. Ezek segíthetnek bennünket az életutunkon, mindennapjainkban is. Például a megérzések. Nem véletlen, ha rossz előérzetünk támad. Hallgatni kell rá, mert a belsőnk megsúgja ha baj közeleg, és még időben elkerülhetjük.
Ha megértjük önmagunkat, minden részletünket, lelkünk darabjait - hiszen sokszor van úgy, hogy nem feltétlenül tudatosan, hanem ösztönösen cselekszünk - akkor sok más dolgot is meg fogunk érteni, másképp fogjuk látni a világot.
Az Égiek szavait is fontosnak tartom (távol álljon tőlem a vallásos maszlag, ez egy más fajta gondolkodás, de majd erről is írok...). Mert csak úgy tudunk megoldani egy élethelyzetet, feladatot, ha ezeket az üzeneteket, és a saját belsőnk szavait összevetjük, és aszerint cselekszünk. A lélek sok dolognak tudósa. (:

2011. június 6., hétfő

Boldogságos emlékek

Azt szeretem az igazi fényképekben, hogy nem tudnak eltűnni a számítógépedről, nem tudod csak úgy egyszerűen kitörölni őket... Néha olyan jó érzés elővenni a kicsit megkopott, régi képeket, legyenek akár színesek, akár fekete-fehérek. Egy-egy családi eseményt, feledhetetlen nyaralásokat, szülinapokat látok visszaköszönni rajtuk, és olyan melegséggel töltenek el! Még akkor is, ha sokan a képekről már csak az emlékeinkben élnek. Mikor elveszítettük őket, nem gondoltam volna, hogy egyszer sírás nélkül meg tudom nézni a családi fotókat, de az idő segít a lelki gyógyulásban. De most nem a szomorú dolgokról akartam írni...!
Csak egyszerűen eszembe jutott, hogy hol is lehetnek az albumaink, gyorsan megkerestem őket, és megnézegettem. Az első reakció az, hogy "Úristen, hogy néztünk ki?!", a második pedig a jóleső, megnyugtató érzés, hogy ezeket bármikor megnézhetjük, ha megőrizzük őket. Boldogsággal töltött el, ahogy ránéztem az egyik képre: zöldellő, virágzó kertben állunk a nagyszüleimmel, apával, és az unokatesóimmal, és mindenki mosolyog. Az idő megfakítja a képeket, és az emberi emlékeket is. Én, hogy ezt elkerüljem, próbálom lejegyezni azokat a pillanatképeket, amelyek néha - akár sétálva, vagy buszon ülve - bevillannak. Az egyik legkedvesebb emlékem az egyik nagypapámmal kapcsolatban például, hogy mikor kicsi voltam, megengedte, hogy ráálljak a lábára, és végigsétáltunk a folyosón. Vagy amikor a kertből hazafelé jövet a családnak szánt barackok felét nekem adta. Mire hazaértünk alig maradat valakinek. (:
Persze a modern technikában az a nagy előny, hogy ha lefotózol valamit, azonnal látod a fényképezőgép képernyőjén, vagy ugye, a még újabb dolog: a telefonokba beépített spéci kis kamerák, amelyek immár egy középkategóriás digitális gépet is lepipálnak. Jó, hogy bármikor kéznél vannak, ha meg szeretnénk örökíteni egy pillanatot. Ha elmegyünk bulizni, néha olyan képek születnek, hogy az ember csak reggel eszmél rá, hogy "jé, tényleg, itt is jártunk?!". Nyugodtan lehet asszociálni a Másnaposok című filmre...! Aki nem látta még, az nézze meg... mi rengeteget nevettünk rajta. =]
Szeretek mindent megörökíteni magam körül. Nyaralásokon, baráti összejöveteleken, vagy akkor is , ha csak egyszerűen az utcán sétálva meglátok egy szép fát. Tudom, lehet néha már túl sokat kattintgatok, de nem tudom megállni. =) Ha egy hétig nyaralok valahol, de főleg ha külföldön, én körülbelül 2000 képpel jövök haza... Miért is ne? Nem foglal olyan sok helyet, elvégre egy mini sd kártyára ráfér már manapság több ezer kép. Hazaérve pedig néhány év múlva sokkal részletesebben fel tudom idézni az emlékeket, mint más. 
Mindenesetre, a fél órája megtalált boldogságos családi fotót kitettem egy üres képkeretbe, és most a polcomon díszeleg. Ha emlékekre vágyom, majd ránézek, és remélem mindig csak a jó fog eszembe jutni róla. (:

Beyoncé -Halo
a hangulatomhoz :-)
 

Lots of words, lots of worlds

Az olvasás a világ egyik legjobb dolga, - bár az én listámon ez az alkotás után foglal helyet.Történt már meg veletek, hogy nem tudtatok betelni csupán egy könyvvel, és muszáj volt egy másikba is belekezdenetek? Velem ez számtalanszor megesik, van hogy 3-4 könyvet is olvasok egyszerre, de még így is tudom követni őket, hiszen mindegyik egy külön történet, külön eseménysor, más-más szereplőkkel, és helyszínekkel. Egyszer leveszem a polcról a középkori történelmi regényt, egy órával később pedig a misztikusat, és az is lehet, hogy este egy életrajzi regényhez támad kedvem. (:
Ha nagyon megtetszik egy könyv, akkor képtelen vagyok letenni. Nem tudok elszakadni a történettől. Na ez az, amit én a "csúcs könyv"-nek nevezek...
A jó könyv szerintem olyan, amit ha elkezdesz olvasni, egyszerűen beszippant. Elveszted az időérzékedet, és eltűnnek a szemed elől a betűk is, csak a történet pereg a szemed előtt, egymásba fonódó képekként megelevenedve a képzeletedben. Mint egy film, itt csak annyi a különbség, a lényeges különbség, hogy meghagyják a közönségnek a képzelet szabadságát. A könyvbeli leírások segítenek elképzelni egy szereplőt, egy helyszínt, de azt, hogy te hol képzelsz el egy fát, milyen levelekkel, hogy néz ki a pad, amin a szereplők ülnek, ezt mind-mind rajtad múlik. A szereplők arca, a hangjuk, a ruháik részletei, az otthonuk, a szobájuk berendezése. Nekem teljesen mindegy, hogy egy regénynek esetleg előre lehet sejteni a végét, vagy teljesen váratlan a befejezése. Én így is úgy is elolvasom ha megtetszik, és ugyanúgy rajongok érte.
      Vannak szakaszok az ember életében, amikor például komolyabb könyvekre vágyik, és egy "nehéz"-nek mondható drámát is át tud érezni, és van olyan, hogy csak egy lightos, romantikus történetbe szeretne belemélyedni. A jó elbeszélő hagyja, hogy az olvasó fantáziája elkalandozzon, és miután elolvas egy fejezetet, olyan nyitott kérdésekkel találkozik, hogy képtelen legyen abbahagyni az olvasást.
Nagyon szeretem az életrajzi könyveket, azokat, amelyek egy híresebb történelmi személyt mutatnak be, mert szerintem annyira érdekes egy másik oldaláról is megismerni valakit, mint mondjuk úgy, ahogy a történelem könyvekben látja az ember: "harcolt ebben és ebben a csatában, ekkor és ekkor halt meg" . Minél közelebb esik az adott személy élete a mai korhoz, annál élethűbben tudják ábrázolni, hiszen egyre több adatot tudnak felhasználni a bemutatáshoz. Churchillről például sokkal könnyebben tudnak készíteni életrajzi regényt, mint mondjuk Zrínyi Miklósról. Fel tudják kutatni a velük kapcsolatban állt embereket, és Churchill esetében talán még élőket is találnak, akik elmondhatják, milyen volt a személyisége, milyenek voltak a gesztusai, és apró hibái; egy szóval minden olyan dolgot, ami valakit emberré tesz. És valljuk be, szerintem érdekes olyan  részleteket megtudni valakiről, - akit csak úgy ismerünk mint tökéletes hadvezért, politikust, királyt,- hogy mondjuk mindig zokniban aludt, vagy pisztolyt tartott a párnája alatt...
A lejegyzett pontos adatok, esetleg szóban élő történetek, és mások véleménye alapján kaphatunk színesebb képet ezekről a személyekről. Hibáik, szokásaik, pedig mind azt bizonyítják, hogy ők is emberek, akármilyen gazdagok, befolyásosak, vagy híresek voltak is. Imádom a Napóleonról, vagy például VIII. Henrikről írt könyveket. Szerintem utóbbi sosem gondolta volna, hogy az őt követő századokban - kis túlzással - több szó esik arról, hogy 6 felesége volt (akik közül kettőt kivégeztetett), mint hogy megalapította az anglikán egyházat....
      Ha olvasok, az olyan mintha valóban kiszakítanának a mindennapi gondok világából, én is benne lehetnék abban a korban, időben, helyzetben, amiben főhősök, mintha én is látnám, érezném, és tudnám azt, amit ők. Ezzel még egy Imax mozi sem érhet fel...! 
Egy könyvet ha újra elolvasol, sokszor még mélyebb értelmet nyer, mint első olvasásra. (Így vagyok ezzel Paulo Coelho Az alkimista című művével kapcsolatban is. Egyszerűen lenyűgöző. Mindig ad valami újat, akárhányszor veszem is a kezembe.) Persze ez egy filmmel is megtörténhet, de szerintem a könyv egy sokkal nyitottabb lehetőségtár képzelet szempontjából, mint egy film, ahol a rendezők helyetted kitalálják a részelteket, és így elevenítenek meg egy eseménysort.
El sem tudom képzelni, hogy lehet könyvek nélkül élni. Nem tudja mit hagy ki az, aki nem olvas. Az olvasás szeretete persze ki kell, hogy alakuljon bennünk, és ez különösen nehéz dolog, ha figyelembe vesszük, hogy gyerekkorunkban ránk kényszerítik a kötelező olvasmányokat.. Az embernek így nem igazán van lehetősége arra, hogy saját maga ébredjen rá, milyen klassz dolog is belemélyedni egy könyvbe, mert mire eljutna önszántából a könyvespolcig, elmegy a kedve az egésztől, hiszen annyit szenved egy kötelező regény elolvasásával... Emlékszem, nekem >majdnem< annyira nehezemre esett elolvasni a Sinistra körzetet, mint megtanulni 30 emelt töri tételt az érettségire. Persze ezzel nem degradálni akarom a művet, mert esett már meg velem, hogy első olvasásra nagyon nem tetszett, de néhány évvel később elővéve megszerettem egy könyvet. Még a "néhány év" szakaszban vagyok ezzel a könyvvel kapcsolatban...
Nem tudom, ki hogy van vele, de én imádom az antikváriumból beszerzett könyveket is, nem csak az újakat. Különösen szeretem a történelmi témájú, régi időket megelevenítő műveket ütött-kopott, sok évet megélt kiadásban olvasni. Az olyan még "igazibbá" teszi az egészet, és számomra az ilyen régi korokat megelevenítő regényeknél plusz élményt ad az olvasáshoz. Persze azért előszeretettel járom a könyvesboltokat is, néha már szándékosan kell elkerülnöm őket, ha pénzt akarok hagyni a pénztárcámban. Ugyanis tudvalevő, hogy könyvesboltból, én, könyv nélkül kijönni egyszerűen nem tudok. 
Lehet ez egy függőség is, nem tudom, de számomra olyan sok pozitív élményt adnak az élethez, hogy arról lemondani nem tudok. Az életben feltett kérdésekre is választ kapok néha, máskor meg csupán a szórakozás, kikapcsolódás eszközei, mégis mindig örömet okoz, ha megállhatok a könyvespolcom előtt, és válogathatok a rajta sorakozó könyváradatból. Minden kötet szellemi értéket képvisel számomra.
Az egyik legmeghatározóbb könyv az életemben a már említett Coelho-mű: Az alkimista; Annamarie Selinko Desirée és Philippa Gregory Boleyn Annáról szóló könyve, de nagyon mély nyomot hagyott bennem Oravez Imre A hopik könyve című verseskötete, és Gabriel Garcia Marqueztől a Szerelem a kolera idején, és A szerelemről és más démonokról is. 
Rengeteget felsorolhatnék még... Talán majd egy másik alkalommal. (:
Addig is, olvasok egy kicsit így elalvás előtt.  Ma Anya Seton - Katherine című művét kezdtem el... Megyek, belemélyedek a középkori Anglia világába, amikor még nem a nőknek kellett vadászni a pasikra, hanem fordítva... Azért néha jó lenne néhány napra egy másik világba, és korba csöppenni... Olyan szép ruhákat hordtak!! (;

2011. június 5., vasárnap

Misterious sky

Connection. Obviously.
Mióta tudom, hogy a gondolatnak teremtő ereje van, tudatosan gondolok a jó dolgokra, és próbálom nem elfelejteni, hogy a jót be tudom vonzani az életembe. Olyan sokszor segít ez a fajta gondolkodás, hogy az hihetetlen. Persze ez nem azt jelenti, hogy rossz nem történik velem, dehogynem. Ez a tanulási és életfolyamat része. De így sokkal boldogabb lehet az ember, ha megpróbálja a jó dolgokat meglátni, és megélni.
A rossz eseményekben nehéz meglátni a pozitívumot. De mindig törekedni kell rá, mert csak így lehetünk boldogabbak, és csak így lehet elviselni a negatívumokat. Így tanulunk. Hiszem, hogy a boldogság mindenkinek jár, és mindenkinek megadathat, ha igazán akarjuk, és teszünk is érte. Bár sokan nem veszik észre, ha körülöttük már megteremtődtek ennek feltételei, csak tovább hajszolják magukat. Ez bizonyítja, hogy azt is meg kell tanulnunk, hogyan lássuk meg igazából mi vesz bennünket körül a világban, mert csak akkor fogjuk tudni értékelni. (to Masni ;-) )