2011. augusztus 28., vasárnap

Intuition

A megérzések mélyről, a lelkünk legbelsőbb zugaiból érkeznek. Lelkünk hangjai, amik megoldást súgnak. Ott rontjuk el a dolgokat, hogy elkezdünk rajuk gondolkodni, s ha észérveket nem találunk, amik alátámasztanák a megérzéseket, néha meghátrálunk, mert nem tudunk vakon bízni a belső hangban. Sokszor pedig ott a válasz, s már azelőtt megszületik, hogy mi magunk tudnánk, hiszen a szívünk biztos benne, mi az, ami a legjobb, mi az aminek jönnie kell. Ha nem látom a célt, ahova vezet a kezdő lépés, nehéz elindulni, és kétségek nélkül menni egy ismeretlen úton. Nem baj, ha nem tudom mi vár rám az út során. De a célt szeretném látni halványan, hogy annyira megélhessem az összes lépést, amennyire kell. Láthatatlan kezek indítanak el, és segítenek továbblépni, ha megbotlassz egy kőben, és ezek a kezek húznak előre, boldogságot ígérve. Szokták mondani, hogy nem a cél számít, hanem maga a célhoz vezető út, mert ekkor szerezzük a legtöbb tapasztalatot. Az út maga a lényeg. A tanulási folyamat, nem pedig ami a végén vár. Mi magunk vagyunk boldogságunk kovácsai.
Ha mezítláb indulsz el, elvárások, ítéletek nélkül, nyitottan, talán több sebet kapsz, ám ha ezek a sebek begyógyulnak, s megmaradnak a hegek, életed egészében emlékeztetni fognak arra, mit éltél át, s hogy igenis, túlélted. Ha sosem jársz cipő nélkül, nem is fogod megtudni milyen az, ha megszúr egy kavics. A sebek az élet elengedhetetlen részei, ezek tesznek bennünket ellenállóbbá a jövőben, s ezek által értékelünk majd jobban minden elkövetkezendő dolgot.
A megérzéseink, a lelkünk szavának visszhangjai. Meg kell hallanom, hogy elinduljak az úton, s bíznom kell benne, hogy jó irányba indítanak és terelnek, miközben lépkedem. Cipő nélkül, védtelenül.

2011. augusztus 7., vasárnap

Go to the past 1.

Néha csak úgy kiszabadulnék a valóságból, messzire az otthonomtól, más országba, olykor más időbe. 
Az egyik ilyen tér és idő a 19. század eleji Franciaország. A szalonok és forradalmi csatározások ideje, Napóleon császársága, amely számomra egy régi, és egy új kor kapuja. Már megjelenik a modernebb felfogás az emberek szemléletében, mernek változtatni: amit a forradalom maga is példáz. Természetesen a rossz részét nem szívesen tapasztalnám meg: mennyi ember volt, aki "eltaktikázta magát" és nem a megfelelő politikai oldal mellé állt... és a fejével fizetett vele. Vagy ha túl hangosan hallatta elveit, gyorsan elhallgattatták azok, akik számára ez már kínos volt. Ha túl magasra próbáltál törni, s elvakított a hatalom vágya - ami sokakat magába szippant - gyakran végződött nagy bukással. Legalábbis tettek róla az ellenségek hogy jó nagyot bukj. Bár ez manapság is így van, az emberekben ugyanúgy él minden olyan tulajdonság, ami akkor is elködösítette a szemeket: hatalomvágy, önzőség, pénzéhség... és még sorolhatnám.
Tehát a forradalmi kor rossz oldala, hogy nem tudni mikor törnek rád a lakásodban, királypártiak, vagy újítók? Melyik oldalra állj? Nem tudod kiben bízhatsz meg, és kiben nem, mert mindenki a saját bőrét félti, és menti.
De az érdekesebb, színesebb oldala az amit néha szívesen megtapasztalnék. A nagy párizsi családi "paloták", a város körüli kúriák, fényűzés, a gazdagon bútorozott szalonok. A nők is egyre inkább kezdenek jogokat szerezni, szerepük is nő, nem csak "a családanya" szerep jut nekik, a bátrabbak egyenesen saját házaikban rendeznek esteket. Itt a politika és a felsőbb körök nagyjai gyűltek össze, bár ugye, mint mindig, itt is minden azon múlt, ki hogyan helyezkedik... milyen ismeretségi köre van, kik a bizalmasai.
Megnéznék egy színházi előadást Párizsban, (de inkább a hangulat, mint a színészek játéka miatt..) elmennék egy ilyen zártabb körű estre is, de ha tehetném, mindenképpen Napóleon köreiben mozognék. Szerintem ő lenyűgöző hadvezér, és gondolkodó, tipikusan a "saját korában nem teljesen megértett ember". Legalábbis én úgy gondolom, sokszor nem értették az ő zsenialitását. 
Milyen lehetett Versailles-ban egy verőfényes nap sétálni a 19. században, milyen volt, amikor még inasok és szobalányok lesték uraik és úrnőik minden szavát. Versailles pompája, a megszámlálhatatlanul sok szoba, lakosztály, s mindegyik egyedi, (sokszor aranyozott) jellegzetes bútorokkal, drapériákkal díszítve. Az, hogy ma az ilyen történelmi helyeket megnézhetik az emberek, mintegy múzeumként, a valódi, 19. századi érzést nem hozzák vissza, hiszen azt csak az akkor élő emberek tapasztalták. Ami számukra természetes volt akkor, nekem most egy elérhetetlenül messzi (időben) és mesésnek tűnő kor képe. A tárgyak, épületek, s könyvek, elbeszélések alapján csak elképzelni tudjuk milyen is lehetett akkor élni. Persze azért ilyenkor hálát adok, hogy mennyit fejlődött már a technika, és milyen jó hogy ennyi modern dolog szolgálja a kényelmünket... (:
Mindenesetre egy-két napra kipróbálnám, milyen lehet Párizsban abban a korban, szép ruhákban, madame-ok és urak között sétálni a Szajna parton... hiszen ezt a világot hűen a könyvek, és a filmek sem hozhatják vissza. Sajnos. 
De sebaj, egyszer talán az időgépet is feltalálják, és akkor lehet egy tengerparti nyaralás helyett az időutazós nyaralást választom majd... (: